Ezzel az oldallal szeretnénk emléket állítani csapatunk örökös parancsnokának, Tóth Zsigmondnak. Itt elolvashatjátok, hogyan emlékeznek tagjaink Zsiga bá'-ra.
1992 szeptemberében a fiúk a Tulipános iskolából azzal a kérdéssel jöttek haza, hogy cserkészcsapatba lehet jelentkezni, menjenek-e? A cserkészetről a családban sokat hallottam, az első cserkészkönyvet magánszorgalomból már megvettem, így a válasz természetesen igen volt. Nem sokat kellett biztatni őket. Hétről-hétre kérdezgettem, hogy milyen a cserkészet és főleg hogy ki foglalkozik veletek? -Hát a Zsiga bácsi! -volt a válasz. Elég lehet a baja szegénynek ennyi rossz gyerekkel, gondoltam. Furdalt a kíváncsiság, és a feleségem is bíztatott, hogy menjek el, nézzem meg őket.
El is mentem a következő pénteken. Emlékszem, először az udvarra nyíló kisajtóban láttam meg, ahogy a gyerekeket befelé terelte. Bemutatkoztam. Közvetlen hangon invitált, hogy nézzem meg őket. Ottmaradtam a foglalkozáson. A végén odamentem hozzá. Ez az első, néhány mondatos beszélgetés, azt hiszem, alapvetően meghatározta az életem következő részét:
- Tudok-e segíteni valamiben?- kérdeztem gyanútlanul, fénymásolásra, szállításra és egyéb földi dologra gondolva.
Zsiga bá’ - mint később annyiszor - a fejét kicsit oldalra billentve, pajkosan rám nézett.
- Igazán akar segíteni? - a kérdés telitalálat volt. Honnan tudta, hogy tőlem ezt kell kérdezni - nem tudom. Később sokszor megfigyeltem ezt a képességét, amellyel ismeretlen embereket az első szóval maga mellé tudott állítani.
- Igen. - mondtam bátran, bár éreztem, hogy a java csak most jön.
- Akkor legyen cserkész! - ez teremtő erejű mondat volt.
- Jó! - válaszoltam, és először fogtunk kezet balkézzel...
A többi ment a maga útján…
Lajos bá'
